Backwater

A hajókázás nem okozott csalódást, sőt. Gondolkodtunk rajta, hogy elég lenne csak a képeket feltenni, de pár dolgot azért érdemes leírni hozzá magyarázatként. Azt mondjuk a képek alapján azt hiszem nem kell leírni, hogy gyönyörű helyeken jártunk. Maga a hajókázás már önmagában is elég érdekes érzés volt. Ezek a hajók többnyire régi teherhajó alapra épített úszó szállodák. Van közte elég fapados is, majdnem el is indultunk egy olyannal, de szerencsére továbbmentünk. Gyönyörű darabot találtunk alig többért. Egy roppant dagadt indiai család volt előttünk, négyen fél tonna felett voltak simán. Mivel nem volt másnapra foglalás, mi meg akartunk legalább egy teljes napot ezért megkaptunk azt két éjszakára. Ez elvileg 8 embert bírna befogadni (kényelmesen hatot) szóval fogócskázni és bújócskázni is kiválóan tudtunk volna a hajón, de miután elindultunk inkább csak bambultuk a tájat, meg a vízben élő embereket.

Fura, sőt kezdetben kicsit kellemetlen érzés volt, hogy ülünk a bazinagy hajón a nagy fotelekben, van egy kapitányunk, egy szakácsunk meg egy matrózunk, és közben nézzük a bennszülötteket a parton. De őszintén be merjük vallani, hogy könnyen és gyorsan hozzá lehet szokni az érzéshez, mert azért nem olyan rossz a gyarmatosító lét – főleg hogy minket nem akartak se bántani, se megenni. Azt is hozzá kell tenni, hogy sajnos rájöttek az ottani népek is: legkönnyebb pénzkereset a turistaszopatás. Találkoztunk néhány, direkt nekünk kitalált fantasztikus áruval és ajánlattal, de mindet vissza kellett utasítanunk. Egyedül a kókuszdióra tudott rábeszélni egy öreg farmer (paraszt) az egyik kikötésnél. Ilyen, sárga színű kókuszdiót sosem kóstoltunk korábban és remélem nem is fogunk. 40 fokos löttyöt kellett kiszivattyúznunk belőle, aminek beazonosíthatatlan íze volt, mindenhez közelebb, mint a kókuszhoz. Arra jutottunk, hogy ha a gyümölcsök tudnának hugyozni, akkor annak lenne pont ilyen íze. Negyven forintot persze megért, ahogy kiröhögtük magunkat, meg végülis támogattuk a helyi mezőgazdászokat is.

A szakács egészen kiválóan főzött, láthatóan nem mi voltunk az első indián kívüli vendégei, úgyhogy európai ízlelőbimbókra hangolt keralai (Kerala=állam, ahol vagyunk) konyhát vezetett elő, tényleg parádés minőségben. Mennyiségben meg azt hiszem azt a koncepciót követték, hogy megfőztek ötünkre, megvárták, míg megesszük a negyedét aztán atomra csípősözték az összeset és jóllaktak ők is.

Mivel ez a hajó böszme nagy, nem tud bemenni a kisebb csatornákba. Szereztek nekünk egy ladikot bácsival együtt, akivel beeveztünk a kisebb falvakba is. Volt néhány sokkoló ház, de többnyire teljesen rendezett kis házikókban éltek tök normálisan a népek. Kókuszdióval meg rizzsel el vannak látva, hal az nagyon sok van, öreg nénik meg kisgyerekek pecázgatnak a parton. Kedvesek voltak az emberek, és mesés a táj, drukkolunk nekik, hogy az előrejelzések ellenére ne emelkedjen egy métert a tengerszint a jövőben…

haromszor valogattuk le a kepeket, de nem tudtunk ennel kevesebbet hagyni.

ez a hajonk

potyautasok:)

Kingfisher

kisfiu barbie bringan

vezerlopult ( ket kapcsolo, egy esernyoveg)