7 Hét India: január 2010

Kerala turisztikai szakemberei a tartomány mottójának azt találták ki, hogy „Kerala, Isten saját országa”. Nem a legszerényebb megközelítés, de most úgy érezzük, hogy van benne valami.

Nem voltunk biztosak benne, hogy meg akarjuk nézni a munnari teaültetvényeket, mert már Kumilyben is láttunk egy csomót és nem igazán tudtuk elképzelni, hogy mennyivel lehet szebb a nagyobb. A napunk végére kiderült, hogy sokkal. Szokásos hajnali indulás, büntető tea az ébredéshez aztán 3 óra autókázás után az első megállás és az első döbbenet. Onnan kezdve egész nap a földről próbáltuk meg összeszedni az állunkat. Amikor a Jóisten kitalálta a zöld színt, valószínűleg erre a tájra gondolhatott. Hihetetlenül gyönyörű színű teamezők mindenfelé, benne néha emberek meg asszonyok dolgozznak nagyon szépen, és az egész annyira rendezett és békés, hogy eláll az ember szava. Megittuk életünk egyik legfinomabb teáját egy olyan bódéból, ahova az ember a kutyáját is aggódva küldené be vizelni, viszont nem csak a tea hanem a látvány is tízpontos volt (fotómelléklet).

Rendes turistaként elmentünk megnézni egy régi teagyárat ami múzeumnak van berendezve mostanra. Mint a legtöbb dolog Indiában, ez a terület is nagyrészt a Tata család kezében van, amióta a nagy öntudatra ébredés jegyében elzavarták a környékről az angol cégeket, akik az egész ottani életet kitalálták. Miután átvették a céget, néhány dolog nyilván kicsit gyengébben kezdett működni, konkrétan majdnem bedőlt az egész cég. És ami az érdekes ebben, hogy azt a megoldást találták ki erre a problémára, hogy minden dolgozó kap részesedést a cégből. Így az eléggé egyszerű teaszedő nénik, meg gépkezelő bácsik, akik kb. az ötödik generáció óta kvázi rabszolgáskodnak az ültetvényeken, egyszercsak részvényesek lettek. Azóta a hírek szerint összehasonlíthatatlanul jobban működik a vállalat, a magukénak érzett cégért jobban dolgoznak a munkások (kb tizenötezren). Fura hogy pont a kommunista Kerala közepén a legnagyobb kombinát találja ki ezt a rendszert, még furább, hogy működik is, de tényleg működik. (azért persze még mindig jóval 80%felett van a Tata részesedése, és a teaszedő asszonyok se fenyegegik a Wall streetet, de történetnek jó)
Aznap még megnéztünk egy botanikus kertet, amit a Mama kertje Jánoshalmán nagyon simán leverne bármikor, de a 40 forintos belépőt tulajdonképpen megérte. Aztán mentünk tovább Madurai-ba, a világ legkanyargósabb szerpentinén. Itt többször hálát adtunk Istennek, hogy a helyi volán helyett Simil barátunkkal jöttünk, mert a kanyarokban elég gyakran előztek minket a helyi negyvenfős buszok, nyolcvan emberrel a fedélzeten, átlagosan 70km/órával, mi meg megúsztuk egyetlen defekttel, amit nagyon parádésan megoldott, elvégre nem véletlenül van már a Forma1-ben is indiai csapat.. A helyi kresz amúgy külön fejezetet érdemelne – szerintünk az egész egyetlen mondatból, Tamás barátunk kedvenc mitfahrer tanácsából áll, miszerint „villogj és dudálj!” Emellett kifejezetten képzettek játékelméletből, úgyhogy a nagyobb halálfélelem végül mindig lassít vagy elkapja a kormányt, tehát nincs is sok baleset, legalábbis mi keveset láttunk szerencsére.)

Mindenesetre a tea gyönyörű növény, kellene egy otthonra is a hátsókertbe, csak nem nézne ki sajnos ilyen jól.

A hajót nem fizettük ki előre, a főnök pedig nem volt ott amikor visszaértünk, úgyhogy várnunk kellett kicsit. Ezalatt beszélgettünk az ottaniakkal és az egyik riksás gyerek nagyon lelkes volt, hogy elvigyen minket a komphoz. Mondtuk is neki, hogy ne aggódjon, mindenképp vele megyünk, de amikor megtudta hova megyünk vadul telefonálgatni kezdett és adott egy visszautasíthatatlan ajánlatot: 4000 forintnyi rúpiáért elvisz egy ember kettőnket a 200 kilométerre lévő Kumilybe, ami kb. 5-6 órás út (szinte végig felfelé a hegyen). Ráadásul teljesen barátságos sofőrünk volt, megállt minden helyen, ahol fényképezni akartunk és mindent tudott a környékről. Ami meglepő volt, hogy ahogy egyre beljebb mentünk a hegyekbe, a rusnya falvak és a pálmakunyhók közt feltűnt egy-egy ilyen:

Ez egy gyengébb darab, de jól mutatja azt a helyzetet, hogy gazdag emberek az arab országokból elkezdtek itt keményen bevásárolni. Olyan lila, narancssárga, kivizöld és rózsaszín paloták jöttek sorban, hogy pismány összes háza szégyenkezve elbújhat mögöttük. És három ilyen után megint jött egy teljességgel lepattant falu. Beteg az egész…

Az ezer négyzetméteres paloták mellett gyönyörű templomok is vannak az út szélén. És ami döbbenetes, hogy hiába van egy falunak átlagban hat temploma, minimum kettő még épül mellettük.

Kumily Dél-India fűszertermelésének egyik központja, bele is szaladtunk elég gyorsan az ültetvényekbe. Először csak gumifákat láttunk, amit nagyon viccesen csapolnak, aztán jöttek a kardamom ültetvények, és egyszercsak a tea. A teáról valamelyik következő bejegyzésben még fogunk írni, de annyi már az első látvány alapján is biztos volt, hogy ennél szebb haszonnövény nem nagyon van a világon. Mesésen mutatnak a bokrok, nehéz betelni velük.

Simil haverunk rábeszélt, hogy menjünk másnap dzsungel túrára dzsippel. Eredetileg mi kinéztünk egy gyalogtúrát, ami a faluból indult volna, de hagytuk rábeszélni magunkat, hogy jobban járunk, ha bevisznek előtte 40 kilométert a dzsungelbe. Így is lett, bár az öt órai kelés már fájt kicsit. Egy roppant szar reggeli elfogyasztása után beindultunk hármasban az idegenvezetőnkkel a dzsungelbe. A srác úgy látta, hogy lelkes árkonbokron típusú pár vagyunk, úgyhogy rendesen nekiszaladt a sűrűnek. A Periyar nemzeti park elsősorban elefántokban erős, mi is azokat szerettük volna látni, de van leopárdjuk, meg egy csomó tigrisük is – azokat meg annyira nem szerettük volna látni. Az elefántvadászat nagyon izgalmas dolog a lényege az, hogy megy előtted egy indián, aki méregeti az elefántszarokat ami alapján tervezi az utunkat. Ha frisset talál, akkor nagyon lelkes lesz és elkezd gyorsabban menni, még frissebb kupacokat keresve. Ezzel csak az a baj, hogy az elefánt nem az ösvényeken megy a dzsungelben, hanem csinál magának ösvényt, nekünk viszont egy kicsit érzékenyebb bőrünk és más testfelépítésünk van hozzájuk képest, úgyhogy kúszós-mászós macsétás sétánk volt.
Elvárásainkkal ellentétben az ujját nem dugta be a kupacokba, hogy lássa, mennyire melegek, de ahogy ő megörült egynek, mi is mindig egyre lelkesebbek voltunk. És amikor már hatodszorra voltunk egyre lelkesebbek akkor rájöttünk, hogy most tényleg itt vagyunk a csorda mellett, mert ezek a csepp állatok nem esznek túl csöndesen. Konkrétan megkapnak egy szimpatikus bambuszfát az ormányukkal, letörik, és lehúzzák róla 3 év levéltermését – az idegenvezető maugli szerint 3 mázsát naponta. Ettől lesznek aztán mindenhol olyan szép, követnivaló elefántszar kupacok, amikre inkább felmászni lehet, mint belelépni.
A lényeg persze az, hogy láttunk egy boldognak tűnő elefántcsordát kajálás közben, futottunk utánuk egy darabig, próbáltuk lefotózni őket teljesen esélytelenül, aztán meg nagyon boldogok voltunk, hogy láttunk egy csomó elefántrészt a lombok mögött. Sétáltunk utána még jó másfél órát, és közben feliratkoztunk önkéntes véradónak a helyi piócák megsegítésére.
Utána következett egy szintén elég rossz ebéd, majd egy rövid csónakázás a tavon, és a nap fénypontja: látogatás a nemzeti park múzeumában. Az kb. úgy nézett ki, mint a budakalászi lenfonógyár női öltözője 1982-ben, csak volt benne egy sorban egy csomó csont, közte elefántkoponya, meg elefántlapocka, meg muflonszarvak, kb 5 méter hosszan az egyik fal mellett lepakolva. Megnéztük, és boldogan mentünk haza, hiszen végre múzeumban is voltunk.